Fényes nappal
igazoltatott két rendőr.
Néztem a földhivatal melletti órás nyitva tartását, rendes polgári öltözetben, vagyis kipucolt félcipőben, sötétkék, élirevasalt nadrágban, mégsötétkékebb ügyvédkabátban. Hajadonfőtt voltam, de mélykék kasmír sálat viseltem.
Teljesen szakszerűek voltak amúgy, elállták a lehetséges menekülési irányokat, tőlem és egymástól is három lépésre, egymást biztosítva, mögöttem a kirakat. Hangosan, napszaknak megfelelően köszöntek, a rendfokozatban magasabb felszólított, hogy igazoljam magam.
Igazoltam persze, amíg a nagyobbik olvasott, a kisebbik távbeszélője recsegett valamit, beledünnyögött. Én közben néztem a járdát, ötszáz méteren belül csak mi hárman álltunk a város közepén, délután egykor.
Rántott hús és csirkepörkölt szag szivárgott a szalagház emeletéről, a nap erőtlen árnyékot rajzolt mögém.
Aztán visszakaptam a személyimet.
Elköszöntek, mentek tovább a neonsárga mellényükben, szép lassan, ugyanazzal a járőrmozgással, mint műbőrkabátos elődeik, nagyjából harminc éve.
Szolnok megye hagyományosan erős volt mindig ebben a műfajban. Egészen más volt a viszony a rendőrhöz (és viszont) már Kádár alatt is. Szabályosan féltek tőlük, ahogy egy rendes, sötét kelet-európai országban kell.
(via pappito)
