Az lehet, hogy az ország, pláne Budapest nagyot fejlődött az elmúlt öt évben gasztronomice, de hogy mennyire súlyos az általános helyzet, azt jól illusztrálta az elmúlt három napom

Kezdtem ugye a siófoki Azúr hotelben szerda délben. Megdöbbentő, hogy egy négycsillagos, többmilliárdos beruházással készült szálloda megenged magának ilyen konyhai színvonalat. Az ehetetlen és a moslék a legenyhébb kifejezés, ami eszembe jut.

A csütörtököt kibekkeltem egy Momotaróval, marhahúsos ramen és édesbabos gombóc, mindig ugyanez, ez a legjobb, a többi leves nem ennyire karakteres, ez tényleg hozza az átlagos Európába telepített dél-kelet-ázsiai színvonalat.

Pénteken a kisebbik gyereknek McDonalds kellett (a Happy Meal miatt, persze), bementünk a budaörsibe, és álltunk negyed órát sorban egy öntudatos, susogós proletár mögött, akinek nem jutott el az agyáig, hogy egy Mekiben egyszerűen nem lehet tejszínhabos kávét kérni, ha egyszer nincs olyan az étlapon, hiába van kávé és tejszínhab is külön-külön, sőt, még a somlóit sem lehet több tejszínhabbal kérni, mint amennyi az adaghoz kimérve van, a személyzetnek - egyébként érthető módon - nem engedélyez ekkora kreatív mozgásteret a szabályzat.

Egyébként nem vagyok elkötelezett Meki-gyűlölő (házias ízeket kínáló echte magyaros éttermek ezerszer szarabb kajákat tudnak), bár enni még akkor sem szoktam, hogy ha a gyerek miatt muszáj bemenni, most megpróbálkoztam két tétellel a magyaros ízek (vagy hazai ízek?) menüből. Kis lángos (fokhagymás tejföllel) és házias burgonya (nem a mirelit szalma, hanem az a krumplibb kinézetű) valami zöldfűszeres szósszal.

A lángos az egyszerűen értelmezhetetlen: kicsi, sületlen, hideg és kemény. Külön tehetség kell ahhoz, hogy egy ilyen, zsíroskenyér bonyolultságú kaját ennyire elbasszanak. A kis zacskóban hozzá adott fokhagymás teljfölnek már az állaga sem hasonlít tejfölhöz, mivel ezek a tömeghízlaldák a krémességet tartják minden ilyesmi legfontosabb vonzerejének, telenyomják valamilyen állományjavítóval, mitől teljesen természetidegen, de roppant krémes állaga lesz, és utánozhatatlanul műanyag íze. A Meki-védjegynek is mondható brutális műanyagíz a krumplihoz adott szószban érte el a lokális maximumot, egész egyszerűen nem tudnám megfejteni, hogy ez milyen anyag, ilyen íz a természetben nincsen. Zöldfűszer? Persze. Meg a faszom.

Aztán kísérlet az Index melletti menzán, a rettegett Gasztro Flóriában: a megnyitás óta nem tettem be a lábam, az első nap szemrevételeztem a kínálatot, és megállapítottam, hogy itt a huszonyegyedik századi budapesti tömegétkeztetés múzeumát lehetne azonnal berendezni, egy huszárezredre való állatorvosi lóval. Van minden, ami gyűlöletes a magyar vendéglátásban.

Most úgy alakult, hogy mégis rápróbáltam. (Alapos ok volt.) Az eredmény tökéletes: ítéletalkotási képességem kitűnő.  A teszt eredménye résmentesen fedi a várakozást: mocsok szar. Valami sült csirkecomb leöntve kínaias műanyagmártással, konzervkukoricás hulladékrizs mellé.

Délután tárgyalós kávézás a híres Batthyány téri Angelikában. A forró csoki katasztrófa, a tetején található tejszínhabszerű fehérséget nem tudtuk azonosítani, valami növényi zsiradékból és poliuretánból készített rovarcsapda lehetett. A mozzarellás toast: a lehető legpocsékabb előre szeletelt toastkenyér hányingerkeltő állagúra áztatva az ízetlen paradicsomszelettől, szintén ízetlen ipari mozzarellával. Volt még egy tökéletesen ízetlen, néhány citrommal és limeszelettel feldobott limonádé, amit megint csak nagyobb művészet lehetett így elbaszni, semmint félperces melóval összekúrni egy ihatót. Háromezer volt a cech.